A közelmúltban egy igen szép, meghitt ünneplésben lehetett részem. A fiatalságom meghatározó személyére emlékeztünk. Tóth Kálmán (bácsira) testvérünkre. Az ünnepséget gyermekei- unokái szervezték meg. Mivel éppen 100 éve annak, hogy egy csodálatos, tálentumokkal megáldott ember jött a világra. Az, hogy Kálmán bácsira - ifjú koromra - emlékezem, kb 50-60 évet kell "vissza lapozni" életemben. Mindig nagy-nagy szeretettel és tisztelettel gondoltam Rá. A törékeny alkatára, a mosolygó, kedves arcára (pedig a gondok nem kerülték el őt sem!). Emlékszem a sziklaszilárd Isten hitére. S ami a szívében lakott, azt formálta meg énekszerzeményeiben is. Szinte ontotta magából a saját szerzeményű énekeit az elmaradhatatlan gitár kísérettel. Az ifjúsági óráink helyszíne a Bástya utcai imaházunk alagsorában voltak. Az ifjúság vezetői ekkor Nagy Nándor lelkész és Kálmán bácsi lelkészek voltak. Szép emlékként őrzöm, hogy az ifjúsági órákra Kálmán bácsi egy-egy új éneket hozott, s azt igyekezett meg is tanítani nekünk. Az ének dallamai "fülbemászóak" voltak, a szövegek pedig hitmélyítő, vagy éppen missziós, ma úgy mondjuk, evangélizáció énekek voltak. Pl. "Mondd, tudsz-e már a csodálatos névről, Melyért lett az üdvösség?" Nagyon dicséretes, hogy Kálmán bácsi gyermekei megkeresték, összegyűjtötték, majd egy énekeskönyv formájában közkinccsé tették a sok szép énekeket. S a sok szép énekek között, persze, hogy vannak un. kedvenc énekek. Az enyém például: "Van nekem egy jó Barátom, aki szeret, üdvözít, Aki véd, oltalmaz engem, minden jóban részesít. Benne van teljes bizalmam, véle győzök le mindent, Jól tudom, hogy Ő megtart engem, nem enged, hogy elessem." Immár 82 éve ezt hiszem és vallom. S ebben való hitemhez Tóth Kálmán testvérem is hozzájárult. Köszönöm szépen Kálmán bácsi.
Bősz Ádámné (Saci néni)
Én biztosan nem voltam az, aki odafigyelt, vagy jól viselkedett a vasárnapi iskolában. Ezt mindenki észlelte, tudta. De volt egy valaki, Kálmán bácsi, aki ezt nem látta bennem, jó fiúnak látott, csak a jót vette észre. Ez óriási bizalom és motiváció!
Szántó Ottó
Tóth Kálmán bácsi emléke mindig bennem marad. Egy fiatal, mosolygós ember, hátán a gitárral. Nagyon sok éneket írt és tanított nekünk, melyek még ma is a szívemben visszacsengenek. Bibliai tanításai mélyen, élően, képekben szóltak hozzánk, és meg is maradtak bennem. Mindig mosolygott, nevetett, viccelődött. Isten áldott munkása volt!
Szántó Emilia
Mit hallasz?
Az életünk stafétafutás. Lefutnak előttünk elődeink kilómétereket, mielőtt átadják a stafétát. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen Édesapát kaptunk, aki hűséggel, kitartással és hitbeli reménységgel, örömmel futott a pályán, bár az rövidebb lett, mint szerettük volna. Még beszélni alig tudtunk, de már énekeltünk. Családi énekkarunkban 4 évesen én lettem a boldog alt. Olyan buzgón énekeltem, hogy sokszor a leghangosabb szólam az alt lett. Tahiban feltettek az asztalra, mert a hangomat hallották, de engem nem láttak. Nem is csak énekelni szerettem, hanem inkább dicsőíteni. Hívő énekek zsongtak bennem éjjel-nappal a szó legszorosabb értelmében. Lefeküdve addig énekeltem magamban, amíg el nem aludtam, és reggel is ének szólt a bensőmben. Mikor futottam, ének ritmusára szedtem a lábam. Mikor kosárlabdáztam, ritmusra vezettem a labdát és dobtam kosárra. Apukánk többször kérdezte is: "Most mit hallasz?" Nem volt olyan, hogy semmit se. Bár nagy szegénységben nőttünk fel, de ezt a kincsemet semmivel se cserélném el. A mai napig is hallok dicsőítéseket a szívemben. Ha nehéz helyzetben vagyok, többször a bensőmben zsongó ének szövege ad erőt és védelmet a rám törni akaró csüggedés ellen. "Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?" Zsoltárok 27:1
Bárdosné Tóth Lídia
Egyszer Édesapánk mikor karácsony előtt unokatestvérünk családját látogatta meg, szemtanuja lehetett annak, hogy a kislány a féltve őrzött csoki mikulását véletlenül leejtette. A kicsi nagyon megijedt, majd keservesen sírni kezdett. Szülei próbálták vígasztalni, de meg se hallotta szavaikat, annyira átadta magát a veszteség érzésének. Édesapánk leguggolt elé, simogatta kis fejét, megvárta, amíg a kislány a szemébe néz, majd ezt mondta neki:
"Ne sírj! A mikulás ennivaló!" A kicsi lány kizökkent a keserűségből, könnyes szemében megjelent a remény, hogy talán mégse történt akkora tragédia, mint hitte. És kicsit hitetlenkedve, de mégis megerősítést várva visszakérdezett:
"Elibaló?" Apuka felbátorodva, hogy elérte a célját, megismételte:
"Igen. A mikulás ennivaló!"
A kislány még kicsit szipogott, de szívében a nyugalom egyre jobban úrrá lett, az ijedtség kiszorult, helyét az öröm váltotta fel: Az ennivalót be tudjuk osztani. Az se baj, ha darabokban van... Ha minden nap csak egy kis darabot szopogatok el belőle, sokáig fog tartani... Apukánk értett a gyerekek nyelvén. Ez is az egyik ajándéka volt, melyet Mennyei Atyjától kapott.
Bárdosné Tóth Lídia
Az első kedves emlék a gyermekkoromból való, amikor a családi asztalnál vacsora után Édesapám az Igét magyarázta nagy izgalommal, a gyermekek számára is érthető módon. Előfordult, hogy ez hosszabbra nyúlt és én négy évesen elaludtam, ezért kézben vittek be a szobába, hogy ott aludjak.
A következő emlékem, hogy 8-10 évesen Édesapám megengedte, hogy a dolgozó szobájába bemenjek tanulni, hangszert gyakorolni. Varázslatos volt számomra az ő íróasztala. Kipróbálhattam a tűzőgépet, a lyukasztót, a régi tintába mártható tollat, az itatós papirt, az indigót. Nézegettem az oldalt kifüggesztett görög és héber ABC érdekes betűit.
Mikor Édesapám hazaérkezett a munkából, leült a harmóniumhoz és egy órán át hálaadással, örömmel, hangos énekléssel dícsérte az Urat. Gyakran az új énekeit is bemutatta, ezeket hangszerelte, kottázta. Sokszor előfordult az évek során, hogy mi is csatlakoztunk a dícsérethez és időtlenül Isten jelenlétében órákig zenéltünk - egymásnak adogatva a dallamot, vagy a kiséretet. Édesapám harmóniummal, Lidia gitárral, én hegedűvel a kedvenc énekeinket sorra véve örömzenét játszottunk. Ezek felejthetetlen élmények számunkra.
Édesapám széleskörű tájékozottsággal rendelkezett. Érdekelték a tudományos kutatások a történelem, a biológia, a földrajz, a csillagászat, valamint a létező egyházak napi eseményei, ezért több újságot járatott. Ezekből midig megosztotta velem az érdekességeket. Beszélt nekem a hatnapos háborúról, amikor is az Úr csodásan megvédte Izraelt. Mindebben az Ige megvalósulását látta, az Urat, aki megtartja igéretét. Sokat beszélgettünk misszionáriusokról is, akik feláldozták az életüket az Evangélium hirdetése során, de olyanokról is, akik megszabadultak az Úr keze által a haláltól.
Sok izgalmas titkot fedett fel előttem a Bibliából. Ezek segitettek abban, hogy fiatalon, 12 évesen átadjam a szivemet az Úrnak. Ehhez egyik éneke is hozzásegitett, a „ Jó Pásztor Jézus '' kezdetű dal. Mindig is közel állt hozzám ez a példázat. Megragadott az a kedvesség, ahogy Jézus, a jó Pásztor vezeti a bárányokat és nevükön szólitja őket. Engem is néven szólitott és azóta is táplál, vezet, szeret. Bármi kérdésem volt, Édesapám szeretettel fogadott, időt áldozott rám, tanácsolt. Az Igéből sokat megosztott velem. Beszélt Ádám intelligenciájáról, Mózes fénylő arcáról, Énók felemeltetéséről, Noé csodálatos bárkájáról, Ábrahám meglátogatásáról, a gyermek Sámuel engedelmes voltáról, Naámán szolgálóleányáról, Isten jóságáról, Jézus életéről,haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről.
Édesapa kivánatossá tette számomra a Bibliát. Sőt ezt még fokozta azzal, hogy amikor idegen nyelvet kezdtem tanulni, vett nekem angol és eszperantó Bibliát. Így, ha nem volt világos előttem egy igevers, kikerestem ezekben. Érdekes felfedezés volt a János 3:16. Az Eszperantó Bibliában így van: Isten úgy szerette a világot, hogy akinek bizalma van Hozzá, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Sokan mondják, hisznek, de ez több annál.) A másik felfedezésem az angol Bibliából a Zsoltárok 121: 1.verse Szemeimet a hegyekre emelem -onnan jön az én segitségem? Segitségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. (Az első mondat után ott a kérdőjel, nem a hegyről, hanem az Úrtól jön a segitség)
Szóval Édesapám motivált engem a Biblia tanulmányozására. Beszélt az ember hármas egységéről, amely a test, lélek, szellem. Ragaszkodott az eredetiben így szereplő Szent Szellem kifejezéshez is. Több ébredési könyvet is forditott, melyből érdekes részleteket osztott meg velem. Beszerzett számomra egy példányt az amerikai Oral Roberts Egyetem újságából, hogy gyakoroljam az angolt, lássak egy hívő egyetemet, biztatott, hogy fordítsak cikket belőle. Szélesiteni akarta a látókörömet. Támogatott a zenei tanulmányaimban is. Örült minden apró és nagyobb sikernek.
Áldott, tehetséges, értékes ember volt, aki örömmel osztotta meg tudását másokkal. Sokat dolgozott, sokszor erején felül is. Többször elkisértük misszióútra, ahol öröm volt együtt szolgálni vele. Két héttel a halála előtt voltunk egy istentiszteleten. A bejáratnál mindenkit Igével vártak. Ő ezt kapta: „Atyám, a kezedbe teszem le az én lelkemet.'' Akkor már elég gyenge volt fizikailag. Egy könyv forditásán dolgozott, amit szeretett volna még befejezni, ez már nem adatott meg neki. Tudta, hogy készülnie kell. Legyengült, ágyban fekvő betegként várta a látogatókat. De ha ők az Igéről kérdeztek, új erőt kapott, hangosan prédikált. Szó szerint az Ige éltette. Majd újra gyenge volt. 52 évesen az Úrhoz ment, ahova mindig is vágyott. Temetésén több százan részt vettek. Ezzel az Igével búcsúztatták: „Boldog a szolga, akit mikor megérkezik az Úr, ilyen munkában talál.” (Lukács 12:43.)
Én még csak 18 éves voltam, öcsém 10 éves volt. De amit tőle kaptunk, az Igék, az énekek végigkisérnek bennünket életútunkon.
Kovácsné Tóth Erzsébet
9-10 éves lehettem talán. Loptam. Nem egyszer, nem egyféleképpen. Loptam a boltban csokit, indiános csokit. Az már rutin volt, hogy nem dobtam az 50 fillért a perselybe, de loptam édesanyám pénztárcájából is. Emlékszem egy 20 forintosra. Akkoriban 10-től 100 forintig lehetett a papír címlet. Valami olyannal jöttem vissza a boltból, ami nálunk nem volt mindennapos. Anyukám a bejárati ajtó előtt, én pedig épp előbukkanok a ház sarkán a kezemben egy fagyival. Honnan van? kérdezte édesanyám. Lefagytam. Az igazságot nem akartam bevallani, hazugság meg nem jutott eszembe. Hallgattam. Nyúltak a kényelmetlen másodpercek, a fagyi egyre keserűbb volt számban, akkor nézett ki az ajtón Édesapám. „Én adtam neki pénzt” – mondta, majd visszament a szobájába.
Megmenekültem. Teljesen értetlenül, összezavarodva oldalogtam el. Talán akkor hallottam először felnőttet hazudni. Később, fiatal felnőttként haragudtam rá, hogy nem mutatta meg, van az a fal, ami a helyén marad, ha neki megyek is. Még később, a megtérésem után ezt a történetet mint elásott gyönyszemet találtam meg újra, mint az utamba készített, Édesapám szenvedélyes szeretete által jó előre odakészített útjelző táblát Jézus Krisztus érthetetlen, logikátlan, meg nem érdemelt kegyelméhez.
Tóth Péter