Tóth Kálmán 1923. október 12-én született Újpesten, első gyermekként. Szülei 10 éves korában elváltak, testvérei ekkor 7, illetve 3 évesek voltak. Édesanyja és édesapja egyaránt újraházasodott, 2-2 féltestvére született. Legidősebb gyerekként erőteljesen ki kellett vennie részét a ház körüli teendőkből: csak azután indulhatott iskolába, ha már hozott vizet a forrásról és a fát felvágta. Emiatt szinte mindig elkésett és gyakran volt fáradt. Apja törvényszéki tisztviselőként dolgozott. Az általános (polgári) iskola elvégzése után Kálmánt – holott jó eredménnyel tanult – apja kivette a gimnáziumból. A fiú nagyon hamar önálló életre kényszerült, polgári végzettséggel Császártöltésen kapott segédjegyzői állást. Itt – az akkori szokás szerint – 1 évig fizetés nélkül kellett dolgoznia, hogy lássák: megbízható munkaerő... Tanulmányait később, magánúton fejezte be, alig egyéves felkészülés után sikeresen leérettségizett.
1944 augusztusában besorozták katonának, élelmezés területen kapott szolgálatot, de három hét után hadifogságba került. A hadifogságból hazaérve megkezdte teológiai tanulmányait. Közben megismert, majd megszeretett egy kedves lányt a szomszéd körzetből, 3 évi jegyesség után 1949-ben házasodtak össze (a baptista teológia elvégzéséig nem köthetett házasságot). Első segédlelkészi munkahelye Fadd lett. Nemrég osztották ketté a körzetet, nem volt prédikátorlakás, így 6 hétig hol egyik testvérnél, hol másiknál aludtak. Végül egyiküknél kaptak egy földes szobát, ahol ha leültek a székre, annak a lába belesüllyedt a talajba. Kálmán egy távoli faluban egyik este evangélizációt tartott, amire több mint 10 szomszéd jött össze (ez akkoriban soknak számított). A szolgálat végén illett meghívni a prédikátort egy szerény vacsorára – indulnia kellett volna, de erre még nem került sor. Már majdnem rosszul volt az éhségtől, mikor szólni mert, hogy „Testvérnő, éhes vagyok.” Erre azt felelték: „Testvér, mi is.” Ezek után valahányszor hozzájuk ment, mindig vitt magával kenyeret és szalonnát…
Első gyermekük születése után nem sokkal Egyházaskozárra kerültek, ahol kaptak egy fél prédikátorlakást (hideg konyha, meleg szoba). Itt született további 2 kislányuk, Kálmánt (segédlelkészből) lelkésszé avatták, a falvakban németül és magyarul is prédikált. A lelkészavatáskor tartották a harmadik gyermek bemutatását, mikor is a vendéglelkész így imádkozott: „Uram, a Te bölcsességedből add meg, hogy érezze meg ez a gyülekezet, hogy e gyermeknek lelke van: szeretetre van szüksége! Érezze meg ez a gyülekezet, hogy e gyermeknek teste van: ruhára és kenyérre van szüksége!…” A gyülekezet nem nagyon érezte ezt, a prédikátorcsalád rettenetes szegénységben élt. A családfő fizetségeként minimum 250 Ft-ot (akkoriban a tb-kötelezettség alsó határa) irányoztak elő, ennek azonban jó, ha a fele összejött az adományokból. A hatóságok tb-ellenőrt küldtek ki, mivel nem tudták elképzelni, hogy ennyi pénzből egy öttagú család megélhet. Az ellenőr be sem tudott rendesen lépni a kis otthonba, annyi hely sem volt az ajtón belül – ezek után nem kérdezett semmit…
Mikor első gyermekük 6 éves lett, 1956-ban sikerült Vasasra költözni, ahol már külön kis dolgozószoba és gyerekszoba várta őket. Itt született meg a negyedik kislány, majd később, 65-ben a család egy fiú megérkezésével érte el végleges létszámát.
Tóth Kálmán mindezen nehézségek közepette fáradhatatlan lelkesedéssel és munkabírással pásztorolta a rábízott nyájat. Ahány helyre csak küldték, a számára kijelölt szolgálati terület, a „körzet” sok apró településen szétszórtan élő hívőkből állt. Nagyon ritkán volt a gyülekezetnek módosabb anyagi helyzetű tagja is – ezeket a helyeket a baptista vezetőség maga is „szegény körzetekként” tartotta számon. Valahányszor pedig a pásztori munka gyümölcseként elindult a növekedés, és az adományok lassacskán fedezték volna a megélhetést, a szorgos lelkészt újabb területre irányították…
S hogy mivel szolgált rá erre a megkülönböztetett bánásmódra? Városi Ferenc, a keceli pünkösdi gyülekezet alapítójának fia szerint „A szó szoros értelmében ugyan nem zajlott üldözés, de az egyházügyi hivatal nem nézte jó szemmel azokat, akik kilógtak a sorból – márpedig ő alaposan kilógott. Akkoriban az egyháznak lojalitási kötelezettsége volt az állam felé: az állam támogatta az egyházat, de elvárta, hogy cserébe álljon „vigyázz”-ba az állam előtt. Tóth Kálmán aztán nem volt egy ilyen »vigyázz-ba álló« típus. Nála az evangélium, annak lelkiismereti tisztasága és szabadsága volt a meghatározó, ezért sem a baptista egyház, sem az állam nem nézte őt jó szemmel.” Balog Miklós nyugalmazott baptista lelkipásztor, Tóth Kálmán teológushallgató társa így emlékezik: „Világosan megmondták neki, hogy – a pártállam és az egyház közötti hallgatólagos megállapodás értelmében – „olcsóbb nyersanyaggal” kell foglalkozni, a fiatalokat hagyja az államra. Kálmán ezt nem vette komolyan, azt mondta, ő az Úrtól kapta a hivatását – és ment, szolgált feléjük.
Tóth Kálmán gyerekkorától kezdve szenvedélyesen szerette és szolgálta Istenét, ez táplálta azt a különlegességet, ami mellett senki nem tudott közömbösen elmenni. Vagy Kálmán mellé állt és a gúnyolódások, ellenségeskedések céltáblájává vált ő maga is, vagy irigységtől indíttatva nem tudta elnézni sikereit. 9 nyelvet értett és több nyelven beszélt is, több száz – jellemzően egyedi stílusú, könnyen énekelhető – dalt írt, illetve fordított le magyarra. Nem egyszer előfordult, hogy az első éneket gitáron játszotta el, a másodikat az elektromos orgona mellé ülve, a következőt pedig már hegedűn kísérte. Számtalan fiatalt tanított meg kottát olvasni, hangszeren játszani – olyannyira, hogy egy-egy helyről távozva komplett zenekart és több szólamban éneklő kórust hagyott maga mögött. A zenéje által képviselt választékos akkordfűzési stílust a közösségek korábban nem ismerték, szolgálatának ma élő tanúi többnyire azonnal ráismernek egy-egy dalára.
Szántó Tibor, az akkori fiatalság egyik tagja ugyancsak megerősíti, hogy bámulatosan értett az ő nyelvükön. Lebilincselő, színvonalas, humoros bibliaiskolai előadásait hallgatva még az izgága rendbontók is egy idő után elfeledkeztek eredeti elképzeléseikről és szinte tátott szájjal hallgatták… Városi Ferenc úgy jellemzi, mint aki „humoros, csupa szív ember volt. A vidámsága bármely korosztály számára elfogadhatóvá tette. A gyerekeim még emlékeznek rá, mikor ölébe vette őket és mesélt nekik. Mindenkihez megtalálta az utat. Igehirdetései színvonalasak, lelkesítők és alaposak voltak, beszéde pedig rendkívül választékos.”
A nyomorúságos körülmények csak nem tudták megtörni – míg végül a „renitenskedő pásztort” a baptista egyház megfosztotta lelkész-igazolványától, ezzel együtt a szolgálati lakást is el kellett hagyniuk.
Kálmán munkát keresett, de mivel „politikailag megbízhatatlannak” minősítették, ezért értelmiségi állást nem kaphatott, mondhatni kényszermunkára ítélték – amit bíróság ugyan nem mondott ki, de a párt annál inkább érvényesített.
Szellemi ellehetetlenítése viszont nem járt sikerrel. Kálmán a magyarországi karizmatikus élet vérkeringésében felejthetetlen szerepet játszott: könyveket fordított (többek között: Merlin R. Carothers: Én a kalandokat kerestem, Willy MacDonald: Az igazi tanítványság), az Evangéliumi Iratmisszió által becsempészett kiadványokat terjesztette, külföldi szolgálatokat tolmácsolt, ismert volt arról, hogy jól beszéli a német nyelvet. 1968, 69, 70-ben járt hazánkban (turistaként) a ghánai Abraham Delove, akit Tóth Kálmán és a keceli pünkösdi gyülekezet vezetője kalauzolt, ami akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás. Városi Ferenc, a pünkösdi vezető fia így emlékezik erre: „Kálmán fáradhatatlanul és önmagához kíméletlen munkatempóban dolgozott. Egész nap tolmácsolt, este pedig nekiállt lefordítani az aznapi prédikáció fontosabb üzeneteit, amit azután testvérek gépeltek le több példányban és terjesztettek az egész országban. Így jutottunk hozzá Abraham testvér megtérésének történetéhez is, ami nagy szó volt akkoriban, mivel korábban nem volt kapcsolatunk külföldi keresztényekkel. Volt, hogy egy ilyen alkalomra 7-800 ember is eljött a sátorba – ez pedig nem kevés.” A külföldi prédikátor szolgálatának a hatóságok vetettek véget: kiutasították az országból. Abraham Delove kérdésére, hogy mi rosszat tett, csak ennyi volt a válasz: „Önök imádkozhatnak, ahogy tetszik, de maguk közül érkezett a feljelentés”…
A baptista egyházban ellehetetlenülve Kálmán a pécsi pünkösdi gyülekezetben kapott szolgálati teret. Azonban – miként Szalontai Ferenc, a gyülekezet presbitere megjegyzi – „rajongásával” egy idő után onnan is kilógott, s nem mindenki tudta elfogadni. „Egyetlen egyház sem mert testületileg bátran kiállni mellette, mert az állam kompromittálta azt a felekezetet, aki az ilyen, meg nem regulázható személyeknek mégis szószéket adott. Mivel a keceli gyülekezetet édesapám alapította, mi ezt az íratlan szabályt nem vettük tudomásul” – ad mélyebb betekintést Városi Ferenc.
Miközben Kálmán teljes energia-bedobással szolgált, a családot eléggé megviselte a nélkülözés. Családfői tekintélyét az állandó anyagi gondok kikezdték. Ő hiába hitte, hogy egyedül is el tudja tartani a családot, felesége – nem látva más lehetőséget – minden ellenvetése dacára munkát vállalt. Városi Ferenc úgy tudja, nem Kálmán volt az egyetlen, akit hasonló módon lehetetlenítettek el. „Ezt napjainkban nem lehet egykönnyen megérteni, a kor beható tanulmányozása szükséges ahhoz, hogy átláthassuk, milyen összefüggések hogyan hatottak a családokra, hogyan próbálták meg tudatosan szétszedni őket, amit sokan rendkívüli módon megszenvedtek. Felkínálták a kimenekülés lehetőségét, de ahhoz lelkiismereti árat kellett volna fizetni. Ez a családokon belül is komoly egzisztenciális kérdéseket vetett fel, kétségtelen.”
A folyamatos nehézségek megtették hatásukat: a harmadik szívinfarktus után az orvos hamar munkaképesnek nyilvánította – két hétre rá otthonában, 52 évesen, 1975 szeptemberében halt meg. Előző reggel, bár jártányi ereje sem volt, még el akart volna menni gyülekezetbe, hiszen eddig minden vasárnapot szolgálatban töltött – de hajnalra már elköltözött. Városi Ferenc szavaival: „Nem számított, minek mi az ára, önmagát fizikai értelemben bármilyen módon befektetve megvalósította azt. Nem takarékoskodott az energiáival, a célt nézte, és ahhoz képest a maximumot adta bele. Valószínűleg ez is közrejátszott korai elköltözésében. Akkoriban, a szorító, elnyomó intézkedések között nagyon sokat jelentett a személye. Az élete arra a korra, rendszerre ment rá. A kommunista rendszernek akkor már nem sztálini módszerei voltak, hiszen nagyon vigyáztak arra, hogy kifelé a vallásszabadság látszatát fenntartsák. Ha nem is bizonyítható, de áttételesen a rendszer mártírja lett. Hőse volt annak, amit csinált.”
Bárdosné Tóth Lídia:
VISSZÜK TOVÁBB!
1
Munkatársaim előttem
Intézték a kárpótlást,
Papírokat gyűjtögettek,
S szereztek igazolást.
S bennem felsajdult egy kérdés:
Kárpótolni hogy lehet
Azt, kinek a szerettét már
Visszahozni nem lehet?!
S kihez menjek kárpótlásért? –
Édesapám kellene!
S gyermekeimnek nagypapa,
Ki még bőven élhetne...
De sokszor elképzeltem, – hisz
Nekem nem volt nagypapám, –
Gyermekeimet hogyan fogja
Szeretgetni Apukám...
Sajnos ez ábránd maradt,
Esztikét épp csak láthatta...
Temetése idején volt
Pár hónapos kisbaba...
Ki volt Ő? – Egy kedves ember.
S mondták: „Rendszer-ellenség!”
És miért? – Mert szívből hitte,
S tudta azt, hogy Isten él!
Legfőbb bűne: Tiltották, hogy
Ifjakkal foglalkozzon,
Nehogy a világnézetük
Isten felé változzon! –
De Ő ment több kis faluba,
És hirdette az Igét,
Gitárjával, énekeivel
Dicsőítve Istenét...
A falusi gyermekeket
Kottára tanította,
S több helyen a dicsőítést
Kis zenekar folytatta...
2
Lelkész nem lehetett többé...
Munkát sehol sem kapott...
S végül egy helyen fél pénzért
Két posztot elláthatott...
Gúnynak, hazug rágalmaknak
Állandóan célpontja...
Provokálták, s hamis váddal
A párttitkár hívatta...
Harmadik infarktus után
Csak pár nap táppénzt kapott... –
Két hét múlva halál-híre
Énrám bombaként hatott...
Ötvenkét évesen ment el,
– Ambícióval tele,
Megaláztatások közt is
Az Isten-hit éltette... –
3
Csak Ő kárpótolhat engem,
Kit Apukánk hűn szolgált, –
S akárhogy is megalázták,
Hitében bátran kiállt!
Tudom, hogy Ő jó helyen van,
– Ezért nem is gyászolom,
Bár... szerető buzdítását
Még ma is hiányolom, –
De félbeszakadt a munkája,
Melyet buzgón végezett,
– S a betű is akkor teljes,
Ha rajta az ékezet... –
„Úr Jézus, mondd neki, kérlek,
Stafétáját visszük tovább!
S énekei hallgathatók lesznek
Több országon át!
S a sok térdén mondott ima
Megteremte gyümölcsét:
Ma már nyíltan hirdethetik
Az Istennek Igéjét!”
4
Tudom, találkozunk vele,
– Mert a lelke Mennybe ment,
S nem lázadok, Isten tudja,
Mit miért engedett meg! –
Csak... húsz éves még alig múltam...
Sok tanács fért volna rám...
S igazán... csak énekeiből
Ismertem meg Apukám!
Források:
- Tóth Kálmán katonaszolgálat alatt vezetett naplója
- Tóth Kálmán dalszövegei
- özv. Tóth Kálmánné visszaemlékezései
- Bárdosné Tóth Lídia visszaemlékezései, versei
- Interjú Városi Ferenccel, a keceli pünkösdi gyülekezet akkori megbízott vezetőjének fiával
- Balog Miklós, nyugalmazott lelkipásztor visszaemlékezései
- Szántó Tibor, akkori bibliaiskolai növendék visszaemlékezései
- Szalontai Ferenc, a pécsi pünkösdi gyülekezet akkori presbiterének visszaemlékezései